A múlt század 30-as éveitől számítható építészeti modernizmus követői Japánban a második világháború után a Metabolizmus mozgalommal egy olyan új irányzatot álmodtak, amelyben az építészet szerkezeti elemei és az urbanisztikai megastruktúrák az organikus, biológiai növekedés elveivel egyesülnek. A Metabolisták az építészet és városfejlesztés követendő irányvonalát a nagyméretű, flexibilis és bővíthető szerkezetekben látták. A mozgalomhoz tartozó építészek rengeteg koncepciót és tervet készítettek, ám kevés valósult meg. Az itt látható toronyház ezek közé tartozik.

Az építkezés 1970-ben kezdődött és két év alatt befejeződött. Tervezője az akkori legfiatalabb Metabolista építész, Kisho Kurokawa, aki 2007-ben, 73 éves korában halt meg. Az építmény valójában két központi kiszolgáló vasbeton toronyra felfűzött 140 darab előregyártott, és készen a helyszínre szállított lakó-kapszulából áll. A központi tornyok belsejében egy-egy lift fut, körötte pedig a lépcsőház. Minden szintről két-három kapszula nyílik, de emeletenként több szint is található. Az eredeti elképzelés szerint a kapszulák eltávolíthatók és cserélhetők lettek volna, de persze sosem cseréltek egyet sem. A mintegy 10 négyzetméteres fülkéket gyárilag szerelték fel fürdőszobával, hűtőszekrénnyel, rádióval, tv-készülékkel, beépített bútorokkal és tároló rekeszekkel. Nem lepne meg, ha erről mintázták volna Corbin Dallas (Bruce Willis) lakását az Ötödik elem című filmben.

A Metabolizmus mozgalomról az tartják, hogy nem csupán egy irányzat, hanem egy életérzés is. Kétségtelenül, bár a toronyház mai állapotát tekintve, nem túl pozitív értelemben. Utólag az épület nem tűnik hatékonynak, lepusztult, szűkös és nagy hátránya, hogy a lakóegységek szigorúan egyszemélyesek. Az utóbbi tizenöt évben nagy vita folyt arról, hogy lebontsák, vagy újjáépítsék, mert nyilvánvaló volt, hogy így nem maradhat. Az építész Kurokawa azt javasolta, hogy az eredeti elképzelésnek megfelelően elég lenne a lakó-kapszulákat modernebbre cserélni, de végül semmi nem történt, az épület jövője korszakalkotó jellege ellenére még ma is bizonytalan. Pedig, már nehezen lakható. Találtam egy beszámolót két fiatal portugál építésztől, akik a híres épület iránti tisztelettől ájultan kibéreltek egy kapszulát és beköltöztek.

Nagakin Capsule Tower

Filipe Magalhães and Ana Luisa Soares on the emergency stairs of Nagakin Capsule Tower, Tokyo

Tapasztalatuk szerint a kapszula kicsi, de lakható. A hatalmas kerek ablak sajnos nem nyitható, így a természetes szellőzés kizárt. Eredetileg mindegyiken volt egy állítható rostély a fény szabályozására, de mára ebből csak az ablak közepén található fém konzol maradt. Szigetelés gyakorlatilag nincs, így a kapszula nyáron tikkasztó, télen fagyos. Van ugyan egy beépített szellőztető rendszer, amelynek három állású kapcsolójával a befúvás erősségét lehet szabályozni, de a levegő hőmérsékletét nem; a csővezetékek amúgy, sok helyütt hiányosak. Elektromos hősugárzóval lehet fűteni, de kikapcsolás után a kapszula pillanatok alatt kihűl. Gyakorlatilag állandóan rakodni kell; semmit nem lehet elöl hagyni, a hely viszont véges az egész falat beborító 35 cm mély tároló rekeszekben. A mennyezeti általános világításon kívül csak egy olvasólámpa van, és a hűtő is nagyon kicsi, igazából olyan, mint egy szállodai minibár. Főzni egyébként egyáltalán nem lehet, mert se eszköz, se hely nincs hozzá.

Nagyon jól szervezettnek találták viszont a fürdőszobát, amelyben apró mérete ellenére nem zuhany, hanem kád található, igaz egy darabból kiöntve a WC-vel és a mosdóval. Az egészet egységes, könnyen mosható műanyag burkolja, de természetes szellőzése ennek sincs. Meleg víz nincs a kapszulákban, csak a központi, közös zuhanyozókban.

A fiatal portugál építészek ájulata hamar szertefoszlott; úgy tűnik az építéstől eltelt 42 év valósága nem váltotta be a 20. század futurisztikus elképzeléseit sőt, a Nagakin kapszula-torony mai állapotát elnézve már kifejezetten rossz ötletnek tűnik. Az a jövő, amit a 20. századi Metabolisták képzeltek el, ma inkább kivételes mint általános és ahogy az idő múlásával a kapszulák patinásodnak, egyre inkább egy olyan jövőre emlékeztetnek, ami sosem jött el.